|
Kívánom mindannyiuknak, hogy a hagyományos, mondjuk úgy, hogy történelmileg valahogy kialakult magyar csodavárás helyett – amely a munka egy tekintélyes részét mindig valaki másra akarja testálni – azért legyenek kedvesek, és maguk is tegyék hozzá ehhez a reményhez azt, amit a két kezükkel hozzá tudnak tenni.
Köszönöm szépen még egyszer, hogy meghívtak ide maguk közé – tulajdonképpen így volt természetes –, de meg kell mondanom Önöknek, hogy ezen a hétvégén csupa kissé furcsa helyzetben találom magam. Ez jószerével talán már a harmadik olyan együttlét, ahova az ünnep kapcsán vagy jelentõs esemény kapcsán hívtak meg. Én igyekeztem is összeállítani, megfogalmazni néhány odaillõnek és az eseményhez méltónak vélt gondolatot. Itt is fogok majd beszélni, készültem, hogy gyöngyökrõl, erdõrõl, szövetségrõl miegyebekrõl majd fogok beszélni, de olyan események történtek az elmúlt napokban, hogy közben érzem – miközben beszélek –, hogy mindenki valami egészen másra kíváncsi, és azt várja, hogy na, arról mikor mondok már valamit. Nos, azt gondoltam, tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeim, hogy mielõtt bárkit köszöntenék és belevágnék igazi és talán lényegesebb mondanivalómba, elõtte kötelességszerûen hadd esek át azon, amin át kell esni, és mondjak valamit a helyzetrõl.
A helyzet bizonyos vonásai mindenki elõtt ismeretesek, a kormány és a miniszterelnök megbukott, válságban azonban – mindenkit szeretnék emlékeztetni Makovecz Imre elnök úr szavaira – válságban azonban nem a kormány, hanem Magyarország és a magyar gazdaság van. Ez a dolgok lényege, mindannyiunk hétköznapi életének biztonságát fenyegeti folyamatosan, immár két esztendeje veszély. És meggyõzõdésem szerint minden shakespearei királygyilkosság és politikaikrimi-részleten túl a gazdasági válság és annak elõttünk álló, jól látható következményei adták azt a nyomasztó és egyre súlyosbodó terhet, amelynek nyomása alatt a kormány is és a miniszterelnök is egy pillanatra összeroskadt. Ilyen helyzetben az ország vezetõitõl azt várják az emberek–fogalmazzunk bátran így: az a nép jogos elvárása–, hogy az ország vezetõi legyenek õszinték, és egyenes beszéddel mondják meg, tárják föl a gazdasági válság valóságos mélységét, õszintén és egyenesen válaszoljanak olyan kérdésekre, mint hogy mi a költségvetés valóságos helyzete, amirõl mindannyian tudjuk, hogy a törvényben szereplõ 4,6 százalékos hiány helyett nyilvánvalóan jóval 5 százalék fölött lesz, ami nagyon súlyos 2005-ös esztendõt vetít mindannyiunk elé. Azt várja az ország népe, hogy egyenesen válaszoljanak olyan kérdésekre, mint például hogy mi az államadósság valóságos mértéke, és az a temérdek pénz, amit az elmúlt két esztendõben fölvettek, az mégis csak hova tûnt, hogyha az ország állapotján egyáltalán nem látszik meg.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, higgadt, nyugodt, felelõsségteljes magatartást várunk, amelynek alapja csak az egyenes beszéd és az õszinte számvetés lehet. Ami pedig bennünket illet, a jó tanácsot már hallottuk, egyetlen szóban, kettõben, bocsánat: nem bedõlni, mondta Makovecz elnök úr. Mindenkit szeretnék arra emlékeztetni, hogy amikor mi nyílt küzdelembe bocsátkozunk, például egy választási harcba, akkor mi valójában azonban nem harcolunk, mi nem valaki ellen küzdünk, mi akkor is – miképpen a békésebb hétköznapokban is – egyfolytában közösséget építünk. Egy olyan közösséget akarunk építeni, amelynek az a célja, hogy végül egy teljes nemzeti összefogást és nemzeti egységet eredményezzen. Ezt a munkát kell folytatnunk, akármi történjen is odafönt, a többit aztán majd meglátjuk.
Nos, eddig a hivatalos helyzetértékelés. A Fidesz Országos Elnöksége is ülésezett, onnan érkeztem néhány perces késéssel, de hát ilyen idõket élünk, hogy már vasárnap délelõtt sem lehet nyugta az embernek.
Nos, engedjék meg, hogy azzal kezdjem a ház avatásából összegyûjtött gondolataimat, hogy elõször is köszönetet mondok Makovecz Imrének, aki létrehozta azt az alapítványt, elvetette azt a magot, amibõl végül is aztán itt, aratás idején az aratási ünnepség kinõtt, összejöhettünk, ha õ az alapítványt nem hozza létre, ha nem vállalja teljes erkölcsi – most elsõsorban errõl beszélek –, erkölcsi súlyával a Szövetség a Nemzetért Polgári Kör létrehozatalának, majd az alapítvány létrehozatalának gondolatát, akkor ma nem lehetnénk itt. Második helyen, rögtön az õ sarkában Hende Csabának kell köszönetet mondanom, elsõsorban azért, mert rajtunk kívül aztán más nem mond neki köszönetet. Azért a munkáért, amit elvégzett, ez idáig köszöneten kívül csak botoztatás volt az osztályrésze, úgyhogy Csaba, hálás szívvel köszönjük, hogy miközben kibotoztak munkádért a saját pártodból, ezt a feladatot, amit vállaltál, azt elvégezted. Köszönjük szépen!
No és természetesen köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki – lehetõségeihez képest – akár csak egyetlen forinttal is megtámogatta ennek a háznak, ennek a találkozóhelynek a létrejöttét. Nem tudom fölsorolni az összes nevet – a falon olvashatók –, arra az egyetlen apróságra szeretném ismét és már sokadszor – remélem, még nem veszik tõlem zokon – fölhívni a figyelmet, hogy az adakozók között érzékelhetõen nagyobb arányban vannak jelen a hölgyek, mint az urak. És ennek a magyarázata nem egyszerûen abban keresendõ, hogy a hölgyek kezelik a kosztpénzt, hanem ennél sokkal többrõl van szó, arról van szó, hogy bizonyos ügyekben még mindig sokkal többen, lelkesebben, határozottabban mozdulnak meg a hölgyek, mint az urak, elég, ha az olimpiára gondolnak, ahol most is két hölgy – mondhatnám: két családanya – tartja a lelket az ottani magyar csapatban, hiszen mind a két aranyérmünket õk szerezték.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, köszönöm tehát a polgári körök hölgyeinek, hogy a polgári körök létrehozatala után a polgári körök otthonának, találkozóhelyének megteremtésének kötelességét, terhét, adományát is vállalták. Szeretném – bár Hende Csaba már megtette ezt – néhány szóban köszönteni azokat is, akiknek a keze munkáját dicséri az épület: minden tervezõt, szakmunkást és segédmunkást szeretnék köszönteni, aki dolgozott itt azért, hogy ez a ház megszülethessen. Sokszor fogunk majd rájuk gondolni, mikor itt élünk, itt lakunk ebben a házban.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, tudják-e Önök, hogy egy közepes gyöngyfarm beruházási költsége több millió dollár? Tudják-e Önök, hogy öt-hat évet kell várni az elsõ gyöngybegyûjtésig, de addig is számtalan veszély leselkedik a kagylókra: szennyezõdés, vírusok, hurrikánok, amelyek közül akár csak egy is végzetes lehet számukra. És azt tudják-e, hogy hogyan tenyésztik a gyöngyök királynõjét, a Pintakra Maximát? A gyöngy tenyésztéséhez szükséges beültetést fõként japán mesterek végzik, ehhez egy másik kagylóból kivágott hámszövetet háromszor három milliméteres darabokra vágnak, és belehelyezik a kagylóba. Amennyiben a beültetés sikeres, akkor a kagyló szerves proteinbõl, vízbõl és egyéb ásványi anyagokból álló réteget választ ki, és minél több réteg helyezkedik el egymáson, annál szebb a gyöngy belsõ fénye és annál drágább a gyöngy. Természetes igazgyöngyök, amelyek emberi beavatkozás nélkül jönnek létre, ma is képzõdnek a földön, de csak körülbelül minden húszezredik kagylóban.
Nos, kedves barátaim, ez a ház, a Polgárok Házának létrejötte hasonlít ahhoz a folyamathoz, mely a kagyló esetében elvezet a gyöngy keletkezéséhez. Történik valami váratlan. Váratlan, elõre nem látható zavar. Valami belekerül a szervezetbe, mely ettõl beteg lesz, esetleg elpusztulhat vagy éppen gyöngyöt, igazgyöngyöt hoz létre. Velünk 2002 tavaszán valami olyan történt, melyrõl azt gondoltuk, hogy négy esztendõ kormányzati munkájából nem ez következett. A kudarc után sebeinket nyalogatva akár szét is szaladhattunk volna, de nem ezt tettük. Együtt maradtunk, újra és újra összejöttünk, meghirdettük a polgári körök mozgalmát, mely mára Európa, de Közép-Európa bizonyosan legnagyobb közéleti szervezõdése lett. És elviseltük azokat a rágalmakat is, melyekkel bennünket ezért illettek. Ha visszaemlékeznek, 2002 májusában az elsõ Dísz téri összejövetelünkön döntöttünk úgy, hogy a millennium évében magára talált nemzet erejét nem hagyjuk szétporladni, elenyészni, hanem inkább részekre osztjuk, hogy átmenthessük a jövõnek. Azért hoztuk létre a polgári köröket, mert úgy gondoltuk, nekünk mindenkor elszántan ki kell állnunk a magunk igazáért, nem törõdve azzal, hogy elismerés, hála, gyõzelem, vereség vagy kudarc lesz az osztályrészünk. Úgy gondoltuk, talán mindannyian úgy gondoltuk, hogy egyedül a lelkiismeret parancsához helyes igazodnunk. Az elmúlt két esztendõben ez az építkezés, a közösség építése számos szép eredményt hozott. A városokban, a falvakban megpezsdült a közélet, új emberek és új kezdeményezések jelentek meg. A polgári körök tagjai szûkebb és tágabb világukban sok nemes ügyet felkaroltak, kulturális alkalmakat, közéleti fórumokat szerveztek. És mint bizonyára emlékeznek rá, számos jótékonysági akció is fûzõdik a polgári körökhöz.
Emlékezzünk arra is, kedves barátaim, hogy a Nemzeti Petíció több mint egymillió aláírásának összegyûjtése is lehetetlen lett volna a polgári körök nélkül. És legutóbb az európai parlamenti választások alkalmával is megmutatkozott a polgári körök szerepe, súlya, alul nem becsülhetõ, soha alul nem becsülendõ és talán túl sem becsülhetõ szerepe az emberek tájékoztatásában és mozgósításában. Ha jól értem, mindez azt jelenti, hogy Magyarországon sokan megértették a régi rómaiak bölcsességét, mely szerint a siker a buták tanítómestere, amelyet ha a magyar észjárás szerint átfordítok, akkor valami olyasmit jelent, hogy az ostoba ember csak a sikereibõl akar tanulni, a bölcs azonban a vereségeibõl és a kudarcaiból okul. Másként úgy is mondhatjuk, kissé emelkedettebben, hogy akik hisznek a szeretet és összefogás erejében, azoknak a nehézségek is javukra válnak – ahogy ez velünk is történt.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, a polgári körök megalakítása után emlékezzünk arra is, hogy 2003-ban szövetség kötésére hívtuk fel egymást. A Szövetség létrejött, ennek dokumentumából szeretnék néhány gondolatot idézni, hogy ebben a házban is elhangozhassék. „Szövetségünk erkölcsi alapját az esendõ emberi természetbõl fakadó felismerések és belátások adják. Azok a Szövetség tagjai, akik vallják, hogy létezik erkölcsi rend, amely az emberi akarat felett áll. Azok tagjai a Szövetségnek, akik vallják, hogy az igazság megismerhetõ, és a közéleti cselekvés kiinduló pontjává tehetõ. Akik vallják, hogy az ember mindenek elõtt lélek, érzés, gondolat; az emberi élet nem merül ki a fogyasztásban és a mégoly vonzó vágyak minél gyorsabb kielégítésében. Vallják, hogy noha mindannyian gyarló és hibákat vétõ lények vagyunk, megvan a képességünk a javulásra és az erkölcsi tökéletesedésre. Vallják, hogy az emberellenes XX. századi események erkölcsi elbizonytalanodáshoz vezetõ évtizedei után múlhatatlanul szükségünk van a lelki-szellemi megújulásra. És akik vallják, hogy az ember felelõsséggel tartozik önmaga, családja és nemzete boldogulásáért, hogy aki nem tesz meg mindent önmagáért, családjáért, hazájáért, az nem fogja becsülni azt sem, amit családjától és hazájától kap.”
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, emlékeztessük tehát magunkat arra, hogy a gyöngy értéke bizony függ a mindenkori kereslettõl és kínálattól is. Ez már látszólag a piac világába vezet bennünket. Talán nem tévedek azonban, ha azt mondom, hogy ma, a XXI. század elsõ éveiben egész Európában – de Magyarországon bizonyosan – különösen nagy kereslet mutatkozik az igazság és a szabadság értékei iránt. Olyan közéleti felelõsségvállalás iránt, amely vallja: a köz- és államéletnek a legnagyobb emberi célok elérését, a szeretet, a békesség, biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesedését kell szolgálnia. No, hát errõl szól a mi Szövetségünk.
A szövetségkötés után, tisztelt Hölgyeim és Uraim, elérkeztünk a mai naphoz is. Vannak, akik úgy tartják – okos emberek õk –, hogy egy ember akkor válik igazán felnõtté, ha már megírt egy könyvet vagy felépített egy házat. Nos, azt hiszem, egy szervezet életében sincs ez másképpen, és ez igaz a mi különleges mozgalmunk esetében is. Bár való igaz, hogy más léptékkel mérjük az idõt egy ember és más léptékkel egy közösség esetében, hiszen még az ember gyermek-, illetve ifjú- vagy kamaszkora két évtizedig is eltart, a polgári körök mozgalma a közelmúltban ünnepelte kétéves születésnapját, és azt hiszem, már felnõtt korba lépett. „Kertésznek kedvesebb az elsõ rügy, mint a kinyílt virág, szõlõsgazdának az új bor több öröm, mint a pince megnemesedett kincse” – írja Babits Mihály, majd így folytatja: „s talán kedves lesz neki is mint nekünk, visszaidézni az elsõ éveket, a nagy harc éveit, mikor olyan hõs bizalommal szálltunk a táborba.” Nos, igen, azért hoztuk létre a polgári köröket, mert rájöttünk arra, hogy nem elég távlati célokat, hosszú távú elképzeléseket fölvázolnunk, nem elég pontosan tudni, hogy mit szeretnénk, hova szeretnénk eljutni, a célig vezetõ közbülsõ és apró lépéseket is meg kell tennünk. Ahogyan Kolping mondta: „Aki mindig csak a távoli jövõt fürkészi, könnyen szem elõl tévesztheti az elõtte álló, az éppen õrá bízott feladatokat.” Emlékezzünk a csodavárás és a magyar nép erõs összefüggésére. A polgári Magyarország álma márpedig csak akkor válhat valóra, ha mindenki elvégzi az õrá bízott, a magára vállalt feladatát. Nos mindez, a polgári körök két éve talán arról beszél, igazolja azt a régi állítást, hogy a frontvonalban töltött évek sokszorosan számítanak, és ezért múlt el ilyen gyorsan a polgári körök ifjúsága, és fölépítették elsõ házukat.
Nos hát, kedves Barátaim, akárhogyan is, ennek a háznak az átadásával ma a polgári körök mozgalmának felnõtté érését is ünnepeljük, hiszen a ház fölépítése mellett mindenkit szeretnék arra is emlékeztetni: az elsõ könyvünket is megírtuk, hiszen megjelent a polgári körök elsõ évkönyve. Kivételes ez a mai alkalom, hiszen példátlan nagyságrendû a kezdeményezés, közadakozásból, kizárólagosan közadakozásból szerintem még soha nem jött létre ekkora, sikeres beruházás.
Nos, kedves barátaim, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mit jelent az – a vonzó szófordulaton túl –, hogy felnõtt a polgári körök mozgalma? Engedjék meg, hogy itt pedig Márai-válasszal próbálkozzak. Õ így ír: „Van, aki stopperórával a kezében él, minduntalan célok felé rohan, és a másodperceket számlálja. Mások úgy élnek, mint egy fa. Nagyon lassan és szívósan, és tudják, hogy még sok-sok idejük van, évtizedek. Van bennünk valamilyen mérték és öntudat élettel és halállal szemben. Kapkodunk, másról beszélünk, de közben tudjuk az igazat.” Ezt mondja Márai.
Nos hát, kedves Barátaim, a magok kikeltek, az egykor kopár területen egy csodálatos erdõ emelkedett ki a földbõl, a fák törzsei immár vastagodni kezdenek, évgyûrû évgyûrût ölel, a gyökerek egyre mélyebbre fúrják magukat a földbe, a lombos ágak pedig az ég felé nyúlnak, s közben a magasban összekapaszkodnak, és így védelmet nyújtanak egymásnak és valamennyiünk számára. A polgári körök mozgalma valóban leginkább egy élettel teli erdõhöz hasonlít, oltalmaz és otthont ad mindazoknak, akik szorgalmukkal, tenni akarásukkal, a bennünk lakozó jóra való hajlamtól vezérelve tudják, hogy a közélet nem felettünk, hanem közöttünk van. Minden fa erõs gyökérzettel kapaszkodik a földbe, és egyben igazodási pont is. Mégsem értelmezhetõ úgy, hogy jobbra vagy balra áll-e, hiszen mindez csak nézõpont kérdése. „A perspektíva, a valóság egyik alkotóeleme – tanítja mindannyiunknak Ortega. Egyáltalán nem torzítja, hanem elrendezi a valóságot.” Majd így folytatja: „Minden élet a világegyetemre tekintõ nézõpont. Szigorúan véve amit az egyik lát, nem láthatja más. Minden egyén, személy, nép, kor pótolhatatlan szer az igazság meghódításához. Másképp fogalmazva: az utópia, a helyhez nem kötött, a sehonnan nem látott igazság, nos, az a hamis.”
Azt gondolom tehát, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a polgári körök mozgalma esetében sincs értelme a jobb- vagy baloldaliságot feszegetni, ez a besorolás a mi világunk szempontjából egész egyszerûen értelmét vesztette. Hiszen a munka alapú gazdaság, a nemzeti összetartozásra épülõ társadalom, az irgalmasság, az elesettekrõl való gondoskodás vagy az emberi jogok és az emberi méltóság kérdése vajon melyik, a jobb- vagy a baloldali filozófiához áll-e közel? A polgári köröknek, valamint a Parlamentben vitézkedõ Fideszes, kereszténydemokrata és kisgazda képviselõknek, mindannyiunk közös szövetségének nem azt kell vizsgálnia, mielõtt hozzáfog valamihez, hogy az vajon jobb- vagy baloldali cselekedet lenne-e, hanem azt, hogy helyes-e vagy helytelen. Ugyanis a mi hitünk szerint, akik a Szövetséghez tartozunk, létezik a jó és a rossz, és ezek nemcsak léteznek, hanem szét is választhatók. Sokan – talán nem függetlenül a korszellemtõl – úgy vélik, hogy ez maradiság, és a dolgok végtelen leegyszerûsítése. E vélekedés mögött nyilvánvalóan egy hamis emberkép húzódik meg, mely tagadja, hogy létezik tõlünk független erkölcsi mérce, következésképpen tagadja a jó elsõbbségét a rosszal szemben. Azonban ha tudjuk, hogy a mi munkánk és küzdelmünk ugyan parányi, de nem elhanyagolható része a jó és a gonosz küzdelmének, akkor nyugodtabban, nagyobb türelemmel tudjuk fogadni a hányattatásokat, a megpróbáltatásokat, és könnyebben tudjuk venni az akadályokat.
És végezetül, tisztelt Hölgyeim és Uraim, még egy kérdést szeretnék föltenni. Mikor van kész egy épület? Mikor mondhatjuk azt, hogy az alapozás súlyos munkája, a falazás hetei, a tetõácsolás kalapácskoppanásai és a megannyi finom, apró mozdulat, ecsetvonás után végre befejeztük, amit elkezdtünk, felépítettük, amit megálmodtunk. Bizonyára Önök is éreztek már hasonlót, hogy a nagy várakozással teli költözés után, miután az elsõ bútorokat és az elsõ dobozokat lelkesen felpakoltuk, kissé tanácstalanul és tétován toppanunk az új épületbe, és bátortalanul leülünk a dobozok mellé. Talán azért, mert akkor ez az épület még csupán egy puszta falak, üres terek, csupasz gerendák és hideg padló által határolt hely. Talán azért, mert úgy érezzük, hogy valami kézzel meg nem fogható, érzékszerveinkkel nem tapasztalható még hiányzik belõle. Nevezhetjük ezt a hiányzó valamit szellemnek is. Hiszen építkezni nemcsak téglával, kõvel és malterral kell, hanem lelki értékekkel, talán elsõsorban szeretettel. És ez a két építkezés mindig összefügg. Nézzék csak meg, akik hit és szeretet nélkül építenek – csak azért, hogy magukat mutogassák –, azoknak az épületei hamar az enyészetté válnak. De akiknek közösségi elszánás és meggyõzõdés áll építkezésük mögött, nos, azok a közösségek nemcsak újat képesek építeni, de még a romba dõlt épületeiket is képesek megújítani.
Ezért, kedves barátaim, azt szeretném mondani Önöknek, hogy az építkezés nem fejezõdött be. Önöknek kell azt tovább folytatni, szellemi és lelki tekintetben. Önökre vár, polgári körökre, hogy magukkal hozzá, ide, ebbe a házba is azt az elszánást, erõt, akaratot, amely eddig láthatatlan módon, de mindannyiunk által érzett módon összefogott bennünket, és amely – reményeink szerint – ezután majd lelket lehel ezekbe a falakba is.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Makovecz elnök úr, tisztelt polgári körök! A világ egyik leghíresebb drágagyöngyét – melyet a XVI. században a panamai öbölben halásztak és számos uralkodó után Richard Burtonhöz került, aki meggondolatlanul Elisabeth Taylornak ajándékozta, ilyen a szerelem – úgy nevezik, La peregrina, a zarándok. Én azt kívánom Önöknek, hogy a Polgárok Háza olyan zarándokokat fogadhasson majd, akik az itt megszerzett tudással, tapasztalatokkal, szellemileg-lelkileg megerõsödve továbbmennek, hogy elvigyék másoknak is, amitõl õk maguk talán éppen ebben a házban lettek jobb emberek. Ebben a reményben adom át az épületet, és ebben a reményben köszönöm meg mindenkinek a Ház fölépítését, akinek keze munkáját dicsérte.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
